… Sandiford (2003 b) és Quigley et al. (2006). A kapcsolódó hibák nagyrészt a hordalékos ventilátorok alatt vannak eltemetve, de alkalmanként a part menti és a folyami szakaszokban vannak kitéve. A Sellicks Beach kanyonjai szakaszokat biztosítanak a függő faltól a Willunga hiba lábfaláig (ábra. 7d). A fordított hibamozgást meredek keleti merülő hibanyomok jelzik a függőfal sorrendjében, a fő hibanyom közelében. Az oligocén megdöntése az alsó miocén szakaszra a korai miocén utáni deformációt jelzi (Sandiford 2003 b). A Milendella hiba része a keleti tartomány-határoló hiba rendszer a Mount Lofty Ranges, sztrájk észak-déli és tartalmaz egy nyugati merülő tolóerő, amely egymás mellé kambriumi metamorf kőzetek a lógó fal ellen miocén és kvaterner kőzetek a lábfal (ábra. 7e). Északabbra a Flinders Ranges, a Burra, Wilkatana és Paralana hibák minden tolóerő Proterozoic pincében felett kvaterner betétek (C l rier et al. 2005; Quigley et al. 2006; ábra. 7c). A wilkatana, Burra és Mundi Mundi hibák hibaorientációinak és csúszós vonalainak helyszíni mérése maximális fő palaeostress orientációt eredményez, hasonlóan a történelmi földrengés fókuszmechanizmusaiból levezetett mai feszültségekhez (Quigley et al. 2006; ábra. 7b). A neotektonikus aktivitás bizonyítéka Nyugat-Ausztrália szárazföldi részén kevésbé drámai, mint Dél-Ausztrália Flinders és Mount Lofty tartományaiban. A topográfia visszafogottabb, és nem ismerjük a neotektonikusan aktív hibákon keresztüli szakaszokat, bár a Hyden-Töréscsík árokásása (ábra. 2) az ismételt kvaterner elmozdulás bizonyítékát tárta fel (Clark et al. 2008). A digitális magassági adatok legújabb elemzése azonban számos hibát tárt fel scarps (Clark 2005; ábra. 8). A töréscsíkok észak–déli irányban sztrájkolnak az egész régióban. A legtöbb scarps, ahol egy elmozdulás értelme lehetett meghatározni a digitális magassági adatok azt sugallják, fordított elmozdulás a mögöttes hiba (Clark 2005). Tizenkilenc tulajdonságot igazoltak a földi valódisággal, és a látszólagos életkor kevesebb, mint ezer évtől sok tízezer évig terjed (Clark 2005). Az észak-déli feltűnő fordított hiba scarps SW Nyugat-Ausztrália összhangban vannak a korábban leírt fordított hibás mai stressz rezsim maximális vízszintes stressz orientált kelet-nyugati következtethetünk történelmi földrengés fokális mechanizmusok, túlkorrekció és fúrás kitörések. A North West Cape (Ábra. 9) A Cape Range anticline által alkotott félsziget, amelynek NNE-sztrájkja párhuzamos a félsziget partvonalával (a szárazföldi antiklinális nyom az ábrán látható. 9a). A Durva Tartomány (Ábra. 9b) és a Giralia anticline párhuzamos a Cape Range anticline-nal, és mindkettő látható a terület digitális magassági adatain. A Carnarvon-medence több szigete is antiklineket fed le, ezek közül a legnagyobb Barrow-sziget, amely a Barrow-antiklin gerince mentén helyezkedik el, ahol a széles inverzió egyértelmű (ábra. 9c, d). A Barrow-sziget fordított antiklinja ugyanazt az NNE-trendet követi, mint Északnyugat-Fokföld antiklinjei. A 9.ábra A Cape Range-t, a Barrow-t és egy harmadik NNE-trendi antiklinális struktúrát mutatja, amelyet Barber (1988) térképezett fel, jelentős növekedéssel, mint ‘miocén’. Az antiklinek általában aszimmetrikusak, mert hibaszaporodásként alakultak ki a fordított módon újraaktivált normál hibák felett (Hocking 1988). Bár a régebbi normál hibák fordított újraaktiválása és a hibaszaporítás antiklinjeinek ezzel járó növekedése általában miocén a Carnarvon-medencében (pl. Barber 1988; Hearty et al. 2002), kevés részletes randevú jelent meg növekedésük koráról. Kialakult pleisztocén tengeri teraszok a Cape Range anticline-on azt jelzik, hogy a deformáció a miocén után is folytatódott (Van de Graff et al. 1976). Valójában a mélyebb víz Exmouth fennsík jelentősen összehajlott és felemelkedett ebben a ‘miocén’ eseményben (Barber 1988), és a mai tengerfenék domborzata azt sugallja, hogy a deformáció a mai napig folytatódik. A paleogén és a krétakori onlap és facies variációkból származó bizonyítékok arra utalnak, hogy bizonyos antiklinumok jelen voltak ezen idők óta (Hocking 1988). Ez a deformáció a mai napig folytatódik a Carnarvon-medencével szomszédos Pilbara Cratonban, amelyet neotektonikus törésrendszerek mutatnak be gránit járdákban, amelyek levágják az őslakos petroglifákat (Clark & Bodorkos 2004). Az ESE-orientált maximális vízszintes palaeostress irány, amelyet a Carnarvon-medence NNE-trendi antiklinjei és fordított normál hibái jelentenek, összhangban van a régió kőolajkutatási kutainak fúrólyuk-kitöréseiből és fúrás által kiváltott szakító töréseiből következtetett mai maximális vízszintes feszültség ese-orientációjával. Az ÉNy-i ausztrál passzív margó másik végén a margó Timor-tengeri régiója ütközik az indonéz Banda-sziget ívével (ábra. 1), A korábbi passzív margó deformálódik ebben az aktív ütközési zónában. A sziget Timor (ábra. 3) az Ausztrál lemezből felhalmozódott anyagot tartalmazza, a Timortól délre fekvő 2000 m mély Timor-árok pedig az ütközési zóna Ausztrál oldalán egy alultelített elülső medence. A timori-tengert Ausztrál passzív margó borítja a timori Vályútól délre. A timori-tengeren gyakori a neogén-to-Recent hiba újraaktiválása, sok hiba éri el a tengerfenéket. A neotektonikus hiba stílusa eltér az Ausztráliában másutt megfigyeltektől, és a meredeken merülő, NE-SW–től az ENE – WSW-ig feltűnő hibák dominálnak, amelyeken nyilvánvaló neogén-közelmúltbeli normál elmozdulás van (Keep et al. 1998; Harrowfield & tartsa 2005). Jelentős vita folyt arról, hogy a regionális rendszer normális hibás-e (pl. Woods 1988), vagy a megfigyelt normál hibaelhárítás egy teljes bal oldali csavarkulcsrendszeren belül történik (Nelson 1989; Shuster et al. 1998). A megfigyelt normál elmozdulás NE-SW-ütközési hibáknál összhangban van a korábban leírt NE– SW maximális vízszintes feszültség-orientációval a régióban, ha a függőleges feszültség a maximális főfeszültség (normál hibarendszer), és összhangban van a bal oldali mozgással meredeken merülő ENE –WSW ütközési hibáknál, ha a maximális vízszintes feszültség a maximális főfeszültség (ütéscsúszási hibarendszer). Az intraplate deformációjáért felelős stresszforrásokkal kapcsolatos kortárs vita nagy része a távoli lemezhatár-kölcsönhatásoktól átvitt stressz megkülönböztetésével foglalkozik, szemben a lokálisabbakkal, lemezen belüli források, mint például a deformáló régiók tövében lévő köpenyből vagy a hotspothoz kapcsolódó folyamatokból származó vonások. A legtöbb kontinentális területen, például Nyugat-Európában, Dél-Amerikában és stabil Észak-Amerikában a mai maximális vízszintes feszültségorientáció több ezer kilométeren keresztül állandó, és nagyjából párhuzamos az abszolút lemezsebesség irányával (Zoback 1992; Richardson 1992; G lke & Coblentz 1996). Ez a megfigyelés sok nyomozót arra a következtetésre vezetett, hogy a lemezhatároló erők a fő kontroll az intraplate stresszmező karakterén (Zoback 1992; Richardson 1992; G lke & Coblentz 1996). Ezekkel a többi lemezzel ellentétben az ausztrál kontinensen a feszültségorientációk jelentősen eltérnek, és általában nem párhuzamosak az abszolút lemezmozgás NNE irányával (1.ábra & 2). Az ausztrál kontinens neotektonikus deformációjának összefüggésében, nem lehet kizárni a viszonylag helyi szerepét, a lemezen belüli stresszforrások a deformáció vezetésében az általunk leírt széles körben elkülönített régiók mindegyikében. Azonban, amint azt fentebb vázoltuk, a tektonikus stresszeloszlás mintája a mai stresszadatokból származik, egy hosszú hullámhossz-szabályozásra mutat, amely ma már jól érthető a lemez-határ kölcsönhatások komplex halmaza szempontjából (Coblentz et al. 1998; Reynolds et al. 2003). Az aktív szeizmicitás viszonylag magas szintje tovább jelzi a viszonylag magas stressz-nagyságrendeket, és azt sugallja, hogy geológiai időskálákon állandó rekordot várnánk a neotektonikus struktúrák tekintetében. Valóban van ilyen rekord Ausztrália négy fő szeizmogén zónájában. Továbbá, a neotektonikus struktúrák orientációi összhangban vannak a mai stressz mintájával, és ahol a neotektonikus struktúrák ki vannak téve vagy feltárulnak a szeizmikus szakaszokban, stílusuk összhangban van a mai stressz orientációkkal. Együtt, ezek a megfigyelések erős esetet szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy az ausztrál kontinens folyamatos intraplate deformációs területe elsődleges válasz a távoli lemezhatár-kölcsönhatásokra. Ezen érv alátámasztására, az Ausztrál stresszmező késői miocén megjelenése SE Ausztráliában, amint azt a strukturális és sedimento-logikai tanulmányok jelzik, időben egybeesik az Indo-Ausztrál lemez határzónák természetének jelentős változásaival (ábra. 1). Ezek a változások a következők: (1) az új-zélandi transzpresszió és hegyépítés kezdete a megnövekedett csendes-óceáni-Ausztrál lemez konvergenciával kapcsolatban (Sutherland 1996; Walcott 1998); (2) a kompressziós deformáció és a felemelkedés kezdete a Macquarie-gerinc mentén (Duncan & Varne 1988; Massell és munkatársai. 2000); (3) a transzpressziós deformáció és felemelkedés kezdete Új-Guineában (Hill & Hall 2003; Packham 1996); (4) ütközés az Ontong Java fennsík és a Solomon Arc között (Petterson et al. 1997; Wessel & Kroenke 2000); (5) a deformáció kezdete az Indiai-óceán középső részén (Cochran 1990; Krishna et al. 2001); és (6) major normál hiba a himalájai –tibeti orogen (Harrison et al. 1992; Pan & Kidd 1992). A fent tárgyalt szeizmikusan és neotektonikusan aktív régiók markánsan ellentétesek a nagy-ausztráliai Bight passzív margó keleti részével, amely a Déli-óceánt határolja (2.ábra & 10). Ezen a területen a legalacsonyabb a szeizmikus aktivitás aránya …