Immanuel Kant egész munkájában folyamatosan foglalkozik a Legfelsőbb Lény létezésének és megigazulásának kérdésével. Kant számára az Isten által teremtett természet végső célja az embert erkölcsi lényként azonosítja: a világ az ember erkölcsi szükségleteinek megfelelően jött létre. Ezért mondják, hogy Kant után a teleológia erkölcsi teológiához vezet, amely nem az Isten létezésének ésszerű bizonyításának lehetőségéről szól, hanem arról, hogy kijelentjük, hogy az erkölcsi élet csak akkor lehetséges, ha Isten létezik. Ilyen körülmények között, bár az “Isten eszméje” a legtöbb kanti műben előfeltételezett, az alábbiakban különösen ragaszkodunk ahhoz, amit a gyakorlati értelemre hivatkozva vitatunk meg. A tiszta ész kritikájának elméleti filozófiájában Isten feltétel nélküli, mint feltétlenül szükséges lény gondolatát transzcendentális ideálnak tekintik, amelyet egy idea határoz meg, mint a tökéletesség prototípusát, amely szükséges mindenhez, ami érzéki világunkban feltételes és meghatározott: amit tehetünk, hogy az érzéki élményt az abszolút lénnyel egyeztetjük, az az, hogy egy transzcendentális tárgyként kijelölt, rendkívüli valóságot feltételezünk: feltételezzük annak létezését, de nem ismerhetjük meg. Később, a gyakorlati értelem kritikájában Istent (a lélek halhatatlanságával együtt) az erkölcsi élet legfőbb értékének, a szuverén jónak (az erény és a boldogság egyesülésének) feltételeként feltételezik. Mivel az értelmes világban az erkölcsi magatartás nem indokolja az arányos boldogságot, az erényeseknek erős okuk van hinni egy felsőbb hatalom jóvátételi beavatkozásában: Isten, mint erkölcsi eszménykép és az erkölcsi rend garanciája. “Az erkölcs elkerülhetetlenül a valláshoz vezet, amelyen keresztül (az erkölcs) kiterjed az erkölcsi Törvényhozóra” – állítja Kant. Ilyen körülmények között a vallás, amelyet a legfelsőbb törvényhozó létezésébe vetett hitként értünk, Kant számára kizárólag erkölcsi szubsztanciával rendelkezik. Jelen tanulmány utolsó részében ragaszkodunk a munka vallásához az ész határain belül, megkíséreljük vitatni a “filozófiai krisztológia” egyes elemeinek felfedezésének lehetőségét Kant gyakorlati filozófiájában: először is azért, mert a Königsbergi filozófus számára a keresztény tanítás az egyetlen szuverén jó fogalma, amely megfelel a gyakorlati értelem követelményeinek; másodszor pedig azért, mert Kant jelentős vitáit Isten Fiáról úgy tekintjük, mint a jó megszemélyesített eszméjét, az Istennek tetsző tökéletes embert, az erkölcsi személyiséget, az emberiségből származó noumenális archetípust stb.